A jégpályától a luxusszállodákig: Horváth András története

Minden fiatal jégkorongozó legnagyobb álma, hogy egyszer az NHL-ben léphessen jégre. Az idő előrehaladtával azonban a sportkarrierrel kapcsolatos célok rendszerint fokozatosan átalakulnak, és egyre inkább a reális lehetőségek felé tolódnak. Egy bizonyos érettségi szint után a játékosok már tisztábban látják saját helyzetüket, és sok junior hokis számára már az is hatalmas örömöt jelentene, ha az Erste Ligából kapna ajánlatot.

A valóság azonban az, hogy bár Akadémiánk mindent megtesz azért, hogy minél több növendékünknek biztosítson lehetőséget a felnőtt mezőnyben, a legtöbben nem érik el azt a szintet, amelyet a profi csapatok elvárnak. Ez azonban természetes folyamat, más kluboknál sincs ez másként. Számunkra az a legfontosabb, hogy fiataljainkat ne vezessük tévútra. Meg kell tanítanunk nekik, hogy a tanulás és a jégkorongon kívüli élet ugyanolyan fontos, mint az edzés vagy a mérkőzés. Így ha valakinek nem sikerül professzionális pályát befutnia a sportban, akkor is legyen egy biztos B terve, amelyre támaszkodhat.

Szerencsére, ha végigtekintünk akadémiánk korábbi növendékein, büszkén láthatjuk, hogy sokan lettek profi jégkorongozók. Azok pedig, akik nem ezen az úton folytatták, szintén megállják helyüket a felnőtt életben. Többen egyetemen tanultak tovább, mások kreatív pályán, vagy épp a vendéglátásban találták meg a számításaikat. Akadémiánk U20-as csapatának korábbi kapitánya, Horváth András például ma már neves külföldi szállodákban dolgozik egyre magasabb pozíciókban. Megkértük arra, hogy meséljen nekünk arról, hogyan alakultak a jégkorong utáni évei.

Hogyan kerültél annak idején Újpestre, és hány éves voltál, amikor csatlakoztál a klubhoz?

2017-ben kerültem Újpestre, 16 évesen, a nevelőegyesületemtől, Pesterzsébetről. A körülményektől már akkor el voltam ájulva a korábban megszokotthoz képest, pedig visszagondolva össze sem lehet hasonlítani a mostani akadémiai rendszerrel.

Mit tartasz a legfontosabb mérföldköveknek az újpesti jégkorongos éveidből?

Öt szezont töltöttem el Újpesten, ebből az utolsó szezonom az akadémiai rendszer első évében volt, és három szezonban is lehetőséghez jutottam az Erste Ligában. Az utánpótlásban többnyire „A” vagy „C” betűt viseltem, valamint az utánpótlás-válogatottakat is végigjártam, bár világbajnokságra sajnos nem jutottam el.

Mi történt veled, mióta végleg szögre akasztottad a korcsolyát?

Pályafutásom befejezése után kiköltöztem Tirolba, a Kempinski szállodába dolgozni londínerként. Az ott eltöltött két évem alatt rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, és kaptam egy ajánlatot az akkor újonnan épült müncheni Rosewood hoteltől, amit el is fogadtam. Egy év londínerkedés után, idén áprilistól már concierge-ként dolgozom nemcsak Németország, de Európa egyik vezető luxusszállodájában. A sportban megszerzett tudásom és tapasztalataim rengeteget segítettek abban, hogy könnyen adaptálódjak, csapatban tudjak dolgozni, és kompromisszumokat tudjak kötni.

Minek köszönhető szerinted, hogy ilyen hamar sikeres lettél a szállodaiparban?

Azt gondolom, hogy a sport és a tanulás együttese nélkül nem tudtam volna ilyen hamar eljutni erre a szintre. Nem voltam rossz tanuló, de kitűnő sem – és ugyanez volt a helyzet a jégkoronggal. Mindkettőben sokkal jobb lehettem volna, ha beleteszem azt a plusz munkát, ami szükséges egy magasabb szint eléréséhez. Ezt a hibát javítottam ki a szállodaiparban, ahol mindig a tökéletesre törekszem, és korábbi tapasztalataimból tanulva nem elégszem meg a kényelmes, „langyos vízzel”.

Véleményem szerint az élsport három legfontosabb aspektusa a mentális egészség, a fegyelmezettség és a plusz munka. Ez a három kéz a kézben jár, hiszen ha valaki nincs rendben mentálisan, akkor nem lesz fegyelmezett. A plusz munka elvégzéséhez pedig elengedhetetlen a fegyelmezettség. Lehet valaki motivált napokon, heteken, akár hónapokon keresztül is, a motiváció egyszer meg fog inogni. Ekkor lép hatalmas előnybe az a játékos, aki fegyelmezett, és akkor is elvégzi a munkát, amikor éppen nincs hozzá kedve. A magyar jégkorong sajnos nincs abban a helyzetben, hogy futószalagon érkezzenek az őstehetségek, éppen ezért elegendő munkával bárkiből lehet kiváló, akár válogatott szintű játékos is.

Szerinted mi volt az oka annak, hogy végül nem tudtál jégkorongozóként hosszú karriert befutni?

Az utolsó előtti szezonomban közel 70 meccset játszottam – edzőmeccsekkel, juniorral, válogatottal és a felnőtt csapattal együtt. Emellett körülbelül heti 8–9 jeges és 4–5 szárazedzésen vettem részt. Sokszor két edzés között az öltözőben aludtam, ott tanultam és ott is ebédeltem. Ennek ellenére mégsem tudtam a következő szintre lépni. Nem figyeltem oda a mentális egészségemre, ami lassan az edzéseim minőségére is rányomta a bélyegét. Ez szinte észrevehetetlen volt, ám a következő (és egyben utolsó) szezonomban minden visszaköszönt. Már az első felkészülési meccsekre sem megfelelő fókuszáltsággal utaztam ki, ami meg is látszott a játékomon. Ezután történt egy szerencsétlen incidens, ami miatt még jobban visszaesett a teljesítményem. Volt idő, amikor azt gondoltam, hogy rajtam kívülálló okok is közrejátszottak abban, hogy az legyen az utolsó szezonom játékosként, de az igazság az, hogy ha beletettem volna a megfelelő mennyiségű és minőségű munkát, akkor egészen más lett volna a karrierem kimenetele.

Mit tanácsolnál azoknak a fiatal játékosoknak, akik most az Akadémián játszanak?

Az akadémián játszó játékosoknak tehát azt tanácsolom, hogy bátran vegyék igénybe a pszichológus segítségét, hiszen ez egy óriási lehetőség számukra. Garantálom, hogy nemcsak a pályafutásukban, hanem az élet minden területén előnyükre válik. Innen is szeretném megköszönni az Akadémia korábbi pszichológusának, Palotás Petrának a munkáját, aki nagyon sokat dolgozott velem az utolsó szezonomban.

Úgy érzem, a sportban eltöltött évek, a sikerek és a hibák egyaránt hozzájárultak ahhoz, aki ma vagyok. Bár a pályafutásom nem úgy alakult, ahogy egykor elképzeltem, minden tapasztalatot tudtam hasznosítani az élet más területein. Hiszem, hogy a sportban megszerzett fegyelem, kitartás és csapatszellem bármilyen hivatásban értéket képvisel. Ha egy dolgot kiemelhetek tanulságként, az az, hogy a mentális felkészültség és az önreflexió legalább annyira fontos, mint a fizikai munka – nemcsak a jégpályán, hanem az élet bármely területén.